A szombati szerelés, készülödés egy gyerekkori kedvencem, az enyhén modoros és körülményes stílusban író Jerome K Jerome regényének részletét idézte. A Három ember kerékpáron című mű nem a szépirodalom 100 legfontosabb regényének színvonala, de egy esős vasárnap délután sokkal szórakoztatóbb, mint valami enyhén sérült celeb és néhány örömlány tv-s kalandjai.
Az alábbi részlet nagyjából felidézi azt a skizofrén szituációt, amikor a nagyjából 98%-ason jól működő kerékpáron unalmamban hibát keresek, hogy frissen támadt amatőr szervízelési hobbimat kiélhessem. Lehet, hogy kéne vennem egy gyakorló bringát, aki csak az indoklásra kiváncsi, a vastagon kiemelt részt keresse a lenti regényidézetben (J. K. Jerome, Három ember kerékpáron):
- A bicikli rendben van? - kérdezte Harris. - Rendben. - Atvizsgáltad? - Nem vizsgáltam át, és senki sem fogja átvizsgálni. Működik és működni is fog! Volt már némi tapasztalatom az ilyen átvizsgálást illetoen. Ismertem egy embert Folkestone-ban. Egyik este azt ajánlotta, hogy másnap induljunk hosszabb kerékpártúrára. - Szívesen - feleltem. Reggel korán keltem, nehezen ment ugyan, de gondoltam, a kirándulás kárpótolni fog. A társam fél órát késett, kinn vártam rá a kertben. Gyönyörű ido volt. Amikor megjött, így szólt: -Jóképű gépe van. Hogy szalad? - Mint a többi - feleltem. - Reggel gyorsabban, délután lustábban. Megragadta a gépem elso kerekét, és hevesen cibálni kezdte. - Hagyja - kiáltottam -, még elrontja! Nem értettem, miért cibálja az enyémet, amikor én nem cibáltam az övét. Ha cibálni kell a gépet, itt vagyok én, a tulajdonos. Ugy éreztem, mintha a kutyámat bántaná. - Az elso kerék lötyög - mondta szigorúan. - Csak ha lötyögtetik - védekeztem. Valóban nem lötyögött. Nem lehetett azt lötyögésnek nevezni. - Roppant veszélyes! - mondta fejcsóválva. - Hozzon egy csavarhúzót! - Ellenkezni akartam, de arra gondoltam, hátha ért hozzá. Amikor visszajöttem, a földön ült. Az elso kerék már nem a gépen volt, hanem a lába közt. Játszadozott vele, forgatta, pörgette, az alkatrészek szanaszét hevertek a kerti ösvényen. - Valami történt az elso kerékkel - közölte. - Nekem is úgy tűnik - feleltem letörten. - Ugy látom, a csapágyban van a hiba - mondta gondterhelten. - Ne fáradjon! Tegyük vissza és gyerünk! - Nézzük csak meg, ha úgyis kinn van. Mintha véletlenül jött volna ki. Mielott lefoghattam volna, kicsavart valahol valamit amitol pár tucat golyócska gurult szét az ösvényen. - Fogja meg - kiáltotta -, fogja meg, egy sem veszhet el! - Nagyon izgatott lett. Jó félórát csúszkáltunk a földön, és összeszedtünk tizenhat golyót. Ismerosöm annak a reményének adott kifejezést, hogy valamennyit megleltük, különben komoly változást szenvedne a gép. Megmagyarázta, hogy gondosan meg kell számolni, mennyit veszünk ki, és vigyázni kell, hogy pontosan ugyanannyit tegyünk vissza. Megígértem, hogy ha valaha darabokra szednék egy kerékpárt, emlékezni fogok tanácsára. Ovatosságból kalapomba raktam a golyókat, és a kalapot a lépcsofeljáróra tettem. Elismerem, hogy nem volt okos dolog, sot ostobaság volt. Egyébként nem vagyok tökfej, csak befolyásolható. Ismerosöm jóindulatúan közölte, hogy most már, ha úgyis belefogott, megvizsgálja a láncot is a kedvemért, és nyomban elkezdte rángatni az agyat. Megpróbáltam lebeszélni. Idéztem egy sokat próbált barátom szavait: "Ha az agyaddal baj van, add el a gépet. Igy olcsóbb!" - Azok beszélnek így - szólt megvetoen -, akik nem értenek a géphez. Mi sem könnyebb, mint az agyat kivenni. Igaza volt. Alig öt perc múlva az agy is a földön hevert, kettéválva, mi pedig a csavarokat kerestük. Eközben bevallotta, hogy mindig megfoghatatlan volt számára, miért szoktak eltűnni a csavarok. Még javában négykézláb csúszkáltunk, amikor Ethelbertha kijött a házból. Nagyon elcsodálkozott. Azt hitte, már órák óta úton vagyunk. - Rögtön - mondta az ismerosöm -, csak segítek a kedves férjének átvizsgálni a gépet. Jó gép, de nem árt megnézni néha. - Ha majd mosakodni akarnak - mondta Ethelbertha -, menjenek hátra a mosókonyhába. A lakást már kitakarították. Nekem még odaszólt, hogy vitorlázni megy a barátnojével. Ebédre visszajön. Sokért nem adtam volna, ha velük mehetek. Már belebetegedtem az ácsorgásba, meg abba, hogy ez az idióta a gépemet roncsolta. A józan eszem azt súgta, ne hagyjam tovább. Jogom van megvédeni a tulajdonomat egy orült pusztításától. "Fogd meg a gallérját, és rakd ki a szűrét!" De ellágyulok, ha valakit bántanom kell. Hagytam tehát, hadd piszmogjon tovább. Egy ido múlva felhagyott a csavarok keresésével. Bizalmasan közölte, hogy a csavar fortélyos jószág, akkor bukkan elo, amikor a legkevésbé várjuk. Most inkább a láncot óhajtja megvizsgálni. Igy is tett. Ugy megszorította a láncot, hogy már mozdulni sem bírt. Azután addig lazította, míg az eredetinek a kétszeresére nem nott. Ezt elintézvén kijelentette, hogy leghelyesebb, ha az elso kereket visszatesszük. Én a villát fogtam, o a kerékkel kínlódott, Tíz perc múlva azt ajánlottam, fogja o a villát, én a kereket. Helyet cseréltünk. Ujabb öt perc múlva leejtette a gépet, és a kezét a térde közé nyomkodva kisebb sétát tett a teniszpályán. Eközben furcsa, sziszego hangon kioktatott, hogy nagyon kell vigyázni, nehogy az ujjunk a villa és a küllo közé szoruljon. Biztosítottam, hogy szavaiban sok igazság van, saját tapasztalataim ugyanezt bizonyítják. Miután az ujját bekötözte, ismét munkához láttunk. Nagy nehezen visszaraktuk a kereket. Amikor elkészültünk, harsányan felnevetett. - Minek örül? - Szamár vagyok! - közölte vidáman. Ez volt az elso eset, hogy becsülnöm kellett. Érdeklodtem, hogyan jött rá erre. - Kinn hagytuk a golyókat - felelte. A kalapomat kerestem. Felborulva hevert az ösvényen, Ethelbertha kedvenc kutyája éppen a golyókat ette. Ugy nyeldeste oket, mint a nokedlit. - Megárt neki - jegyezte meg ismerosöm. - Kemény acél. - Kutya baja sem lesz - feleltem. - A héten már megevett egy pár cipofűzot és egy csomag tűt. Ugy látszik, a kölyökkutyák kívánják az efféle serkentoket. De mi lesz a biciklimmel? - Visszateszünk, amennyit találunk - mondta vidáman -, és bízzunk Istenben. Tizenegyet találtunk. Hatot tettünk az egyik oldalra, ötöt a másikra. Fél óra múlva helyén volt a kerék. Most aztán valóban lötyögött, a vak is láthatta. Ismerosöm megnyugtatott, hogy egyelore jó lesz. Ugy láttam, elfáradt, hazament volna, ha engedem. De most már a fejembe vettem, hogy lesz, ami lesz, a munkát befejeztetem vele. A kirándulásról rég lemondtam, a gépemrol is. Érdeklodve szemléltem tehát, hogyan karmolja, csípi, marcangolja magát. El-elcsüggedo lelkét olykor egy pohár sörrel vagy buzdító szóval élesztgettem. - Élvezet nézni önt - mondtam -, lenyűgözo az ügyessége, uram. Vidám bizakodása és törhetetlen reménykedése jókedvre derít! Buzdításomra ismét munkához látott. Megpróbálta visszatenni az agyat. A gépet a falhoz támasztotta, és a visszájáról javította. A zután egy fának döntötte, és a felé eso oldalról próbálkozott. Utána nekem kellett a gépet tartanom, mert o aláfeküdt, a fejét a kerekek közé nyomta, miközben az olaj az arcára folyt. Végül rákuporodott, mint egy csomagtartó, de megingott és fejre esett. Három esetben ezt mondta: - Hála Istennek, végre sikerült! Két esetben ezt: - Kössenek fel, ha így sem lesz jó! Azt, amit harmadszor mondott, megpróbálom elfelejteni. Végül elvesztette az önuralmát, és csapkodni kezdte a gépet. Örömmel láttam, hogy a kerékpár sincs fából. A következo percek pankrációs birkózássá fajultak. Hol a kerékpár volt alul, o pedig rajta, majd o a földön, és a gép a hasán. Már-már gyozni látszott, és keményen ült a nyeregben, de gyozelme rövid életű volt. A bicikli hirtelen kiszabadult, és rávetve magát, fejbe vágta a kormánnyal. Háromnegyed egykor mocskosan, ziláltan, rongyosan és véresen így szólt : - No, elég lesz ! - Felállt, és a homlokát törolgette. Ugy láttam, a gépnek is elege volt. Nehéz volt eldönteni, melyikük szenvedett többet. Ismerosömet hátravittem a mosókonyhába, ahol szappan és egyéb alkalmatosság nélkül úgy-ahogy megmosdott. Aztán hazaküldtem. A biciklit kocsira raktam és elszállítottam a legközelebbi javítóműhelybe. A művezeto odajött és rábámult. - Mit kezdjek ezzel? - kérdezte. - Javítsa meg, ha lehet. - Kissé legyengült - mondta -, de mindent megteszek. Meg is tett mindent. Két fontomba került. Aztán megbíztam egy ügynököt, hogy adja el. Senkit sem szeretek becsapni. Azt ajánlottam, hogy tavalyi gépnek hirdesse. Az ügynök viszont azt javasolta, hogy ne mondjunk életkort. - Az ilyen üzletnél nem az igazság a fontos, hanem amit a vevo elhisz. Köztünk szólva nem úgy nézem, mintha tavaly vette volna. Megvan ez már tízéves is. Nem mondunk dátumot, kapunk érte, amennyit kapunk. Kaptam is tole öt fontot, és megesküdött, hogy ez több, mint amennyirol álmodni mert. Hát igen! Kétfajta kerékpáros van. Van, aki a javítást élvezi, van, aki a kerékpározást. Azt hiszem, a javítás nagyobb élvezet. Az ilyen ember fütyül rá, milyen ido van, merrol fúj a szél, rossz utakon sem gyötri magát. Kis sámli, csavarhúzó, olajozókanna, egy marék rongy, és egész nap boldog. Mit számít az, hogy úgy fest, mint egy kóbor cigány, és bárki meggyanúsíthatja, hogy lopta a gépet? Csak az a baj, hogy egyesek egy gépbol két élvezetet szeretnének kisajtolni. Ez pedig nem megy. Vagy javítani akarsz, vagy biciklizni. Dupla megterhelést egyetlen gép sem bír el. A magam részérol biciklizéspárti vagyok, ezért gondosan óvakodom minden javítási kísérlettol. Ha útközben baj éri a gépemet, leülök az árokpartra, és türelmesen várok, amíg egy szekéren továbbdöcöghetek. Veszély csak akkor fenyeget, ha amator javító közeleg. Az ilyen mániákus szerelore egy bedöglött gép olyan hatással van, mint az útszéli tetem a varjúra. Diadalordítással csap le rá. Eloször megpróbálom udvariasan elhárítani: - Semmi az egész, ne fáradjon. Igazán lekötelezne, ha nem zavartatná magát. Sajnos, ez a legtöbbször hatástalan. Ilyenkor a leghelyesebb bunkót ragadni, és kidagadt nyakkal ráordítani: - Hagyja a gépet, vagy beverem a fejét!
